Summorum Pontificum motu proprio – kísérőlevél

 

A Szentatya, XVI. Benedek pápa levele
az egész világ püspökeihez
az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról szóló
motu proprio bemutatásáról

 

Kedves Testvéreim a püspökségben!

Nagy bizalommal és reménnyel adom pásztori kezetekbe új motu proprio kiadott apostoli levelem szövegét az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról. A dokumentum hosszú mérlegelés, sok tanácskozás és imádság gyümölcse.

A megfelelő információk hiányában közzétett hírek és vélemények nem kevés zavart okoztak. Egymástól igen eltérő reakciókat hallhattunk az örömteli elfogadástól egészen a kemény ellenállásig egy olyan tervezettel kapcsolatban, amelynek tartalma valójában ismeretlen volt.

A dokumentumot ért támadások alapvetően kétfajta félelemre épülnek, ezekkel szeretnék egy kissé közelebbről foglalkozni ebben a levélben.

Először is van egy olyan félelem, hogy a dokumentum aláássa a II. Vatikáni Zsinat tekintélyét, amennyiben kétségbe vonja egyik alapvető döntését, a liturgikus reformot. Ez a félelem alaptalan. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell elmondani, hogy a VI. Pál által kiadott, majd II. János Pál által két további kiadásban újra megjelentetett Misekönyv értelemszerűen az eucharisztikus liturgia normális, rendes formája (forma ordinaria) és az is marad. A zsinatot megelőző Missale Romanum legutolsó kiadását, amely 1962-ben XXIII. János pápa tekintélyével jelent meg, és amelyet a zsinat folyamán is használtak, ezzel szemben a liturgikus ünneplés rendkívüli formájaként(forma extraordinaria) lehet majd használni. Nem helyénvaló úgy beszélni a Római Misekönyv e két kiadásáról, mintha „két rítust” képviselnének; ehelyett inkább egy és ugyanazon rítus kettős gyakorlatáról (usus) van szó.

Ami az 1962-es Misekönyvet mint a mise liturgiájának rendkívüli formáját illeti, szeretném felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy ez a Misekönyv jogilag soha nem lett eltörölve, következésképpen használata elvileg mindig engedélyezve volt. Az új Misekönyv bevezetésekor nem látszott szükségesnek, hogy külön szabályokat adjanak ki a korábbi Misekönyv lehetséges használatáról. A háttérben valószínűleg az a feltételezés állt, hogy mindössze néhány egyedi esetről lesz szó, amelyeket helyi szinten egyenként is meg lehet oldani. Utóbb azonban hamar kiderült, hogy igen sokan továbbra is erősen kötődnek a római rítusnak ehhez a gyakorlatához, amely gyermekkoruk óta ismerős volt számukra. Mindez elsősorban azokban az országokban történt így, amelyekben a liturgikus mozgalom sokakat részesített komoly liturgikus nevelésben és vezetett el a liturgikus ünneplés korábbi formájával való mély, személyes kapcsolatra. Mindnyájan tudjuk, hogy a Lefebvre érsek által vezetett mozgalomban a régi Misekönyvhöz való hűség külső ismertetőjellé vált; az ebből származó szakadásnak azonban mélyebb okai voltak. Sokan voltak, akik egyértelműen elfogadták a II. Vatikáni Zsinat kötelező jellegét, és hűségesek maradtak a pápához és a püspökökhöz, ugyanakkor azt is szerették volna, ha visszakaphatják a szent liturgia számukra kedves formáját. Ez elsősorban azért alakult így, mert a liturgikus ünneplések sok helyütt nem követték hűségesen az új Misekönyv előírásait, amelyeket egyenesen úgy fogtak fel, mintha lehetővé, sőt kötelezővé tennék a kreativitást, ami gyakran a liturgia már alig tűrhető torzulásaihoz vezetett. Mindezt saját tapasztalataim alapján mondom, hiszen én is átéltem ezt az időszakot a maga reményeivel és zavarodottságával együtt. Azt is láttam, milyen mély lelki sebeket okozott a liturgia önkényes eltorzítása olyan személyekben, akiknek élete mélyen az Egyház hitében gyökerezett.

Ezért érezte kötelességének II. János Pál pápa, hogy az 1988 július 2-án kiadott Ecclesia Dei motu proprióval keretszabályt adjon az 1962-es Misekönyv használatára nézve. Ez a dokumentum azonban nem tartalmazott részletes előírásokat, hanem általánosságban arra számított, hogy a püspökök nagylelkűen válaszolnak majd azon hívek „jogos lelki igényeire”, akik a római rítusnak ezt a gyakorlatát kérték tőlük. Abban az időben a pápa elsősorban a X. Szent Pius Testvérületet akarta hozzásegíteni ahhoz, hogy ismét teljes egységre lépjen Péter utódával, és egy olyan sebet próbált meg begyógyítani, amely azóta is egyre fájdalmasabban ég. Erre a kiengesztelődésre sajnos nem került sor. Mindazonáltal számos közösség hálásan élt a motu proprióban felkínált lehetőségekkel. Továbbra sem volt könnyű azonban az 1962-es Misekönyv használata ezeken a csoportokon kívül, mivel hiányoztak a részletes jogszabályok, s főleg mert a püspökök gyakran attól féltek, hogy az ilyen esetek kétségbe vonják a zsinat tekintélyét. Közvetlenül a II. Vatikáni Zsinat után arra lehetett számítani, hogy az 1962-es Misekönyv használatának igénye csak az idősebb nemzedékre korlátozódik, amely vele együtt nőtt fel, ám időközben nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a liturgikus formát a fiatalok is felfedezték maguknak, megérezték a benne rejlő vonzerőt és megtalálták benne a Legméltóságosabb Oltáriszentség Misztériumával való találkozás kifejezetten rájuk szabott módját. Így született meg a pontosabb jogi szabályozás igénye, amely az 1988-as motu proprio idején még nem volt előre látható. A jelen szabályoknak ugyanakkor az is célja, hogy megszabadítsák a püspököket attól, hogy állandóan esetileg kelljen mérlegelniük a különféle helyzetekre adandó válaszaikat.

Másodikként az a félelem fogalmazódott meg az új motu proprióról folyó viták során, hogy az 1962-es Misekönyv szélesebb körű használata rendezetlenséghez, sőt szakadáshoz vezethet a plébániai közösségeken belül. Úgy tűnik számomra, hogy ez a félelem sem igazán megalapozott. A régi Misekönyv használata a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a latin nyelv valamelyes ismeretét feltételezi; manapság ezek egyike sem túl gyakori. Már ebből a két konkrét előfeltételből is világosan látszik, hogy a római rítus rendes formája minden bizonnyal az új Misekönyv marad, és nemcsak a normatív szabályozás alapján, hanem a miatt a valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él.

Igaz, hogy vannak túlzások, olykor pedig társadalmi szempontok is, amelyek helytelen módon tapadnak az ősi latin liturgikus hagyományhoz ragaszkodó hívek attitűdjéhez. A Ti szeretetetek és lelkipásztori bölcsességetek serkentsen és vezessen ezek tökéletesítésére. A római rítus gyakorlatának két formája egyébként is kölcsönösen gazdagíthatja egymást: az új szentek anyaga és néhány új prefáció beilleszthető és be is illesztendő a régi Misekönyvbe. Az „Ecclesia Dei” Bizottság — kapcsolatban állva a régebbi gyakorlat(usus antiquior) iránt elkötelezett különböző szervezetekkel — tanulmányozni fogja az ilyen irányú praktikus lehetőségeket. Ugyanakkor a VI. Pál Misekönyve szerint ünnepelt szentmise is képes lesz rá, hogy erősebben juttassa kifejezésre azt a szakralitást, amely sokakat a régebbi gyakorlathoz vonz. A legbiztosabb garancia arra, hogy VI. Pál Misekönyve egyesíteni tudja a plébániai közösségeket és hogy azok szeretettel tudnak élni vele, abban áll, ha nagy tisztelettel és a liturgikus előírások megtartásával celebrálják. Mindez láthatóvá fogja tenni e Misekönyv lelki gazdagságát és teológiai mélységét.

Itt érkezem el ahhoz a pozitív megokoláshoz, amely arra a döntésre késztetett, hogy kiadjam ezt a motu propriót, megújítva az 1988-as szabályozást. Az Egyházon belüli kiengesztelődésről van szó. Visszatekintve a múltba, a Krisztus Testét évszázadokon át szétszaggató megoszlásokra, az az érzésünk, hogy a megoszlások kialakulásának kritikus pillanataiban az Egyház vezetői nem tettek meg minden tőlük telhetőt, hogy fenntartsák vagy ismét elérjék a kiengesztelődést és az egységet. Az az érzésünk, hogy az Egyház részéről történt mulasztások maguk is hozzájárultak ahhoz a szégyenletes tényhez, hogy e megoszlások meg tudtak szilárdulni. Ez a múltba való visszatekintés ma arra kötelez bennünket, hogy minden erőnkkel azon legyünk, hogy mindazok, akik valóban kívánják az egységet, megmaradhassanak ebben az egységben, vagy ismét megtalálhassák azt. A Korintusiakhoz írt második levél egy mondata jut eszembe, ahol Pál ezt írja (2 Kor 6, 11—13): „A szánk megnyílt felétek, korintusiak, s a szívünk kitárult. Nem bennünk van szűk hely számotokra, hanem a ti szívetekben szűk a hely. Hogy pedig ezt viszonozzátok, […] tárjátok ki ti is szíveteket!” Pál természetesen más kontextusban szólalt meg, ez a buzdítás azonban minket is érint és kell hogy érintsen, különösen ebben a helyzetben. Tárjuk ki nagylelkűen szívünket, és teremtsünk benne helyet mindannak, amit maga a hit kínál fel!

A Római Misekönyv két kiadása nem áll ellentmondásban egymással. A liturgia történetét a növekedés és haladás jellemzi, nem pedig a törés. Amit az előző nemzedékek szentnek tartottak, a mi számunkra is szent és nagyszerű marad, és nem lehet egyik pillanatról a másikra teljes egészében megtiltani vagy egyenesen károsnak ítélni. Mindnyájunknak javára szolgál, ha megőrizzük azokat a gazdagságokat, amelyek az Egyház hitében és imádságában növekedtek, ha megadjuk nekik az őket megillető helyet. A teljes közösség megéléséhez természetesen a korábbi gyakorlathoz kötődő közösségek papjai sem zárhatják ki elvi alapon a liturgiának az új könyvek szerint való végzését. A rítus megújított formájának teljes kizárása nehezen volna összeegyeztethető értékének és szent voltának elismerésével.

Befejezésül, kedves Testvéreim, szeretném kifejezetten hangsúlyozni, hogy ezek az új szabályok egyáltalán nem csökkentik a püspökök tekintélyét és felelősségét akár a liturgia, akár pedig a hívek lelkipásztori ellátása terén. Valójában minden püspököt megillet a jog, hogy saját egyházmegyéjében a liturgia irányítója legyen (vö.Sacrosanctum Concilium, 22. p.: „Sacrae Liturgiae moderatio ab Ecclesiae auctoritate unice pendet, quae quidem est apud Apostolicam Sedem et, ad normam iuris, apud Episcopum”).

Semmiben sem szenved tehát csorbát a püspökök tekintélye, hiszen továbbra is az ő feladatuk lesz afölött őrködni, hogy minden békésen és nyugodtan történjék. Ha esetleg olyan probléma adódnék, amelyet a plébános nem tud megoldani, a helyi ordináriusnak mindig lehetősége lesz rá, hogy közbelépjen, de csak a motu proprióban előírt új szabályokkal teljes összhangban.

Ezenkívül felkérlek Benneteket, kedves Testvéreim, hogy három évvel a jelen motu proprio hatályba lépése után számoljatok be a Szentszéknek tapasztalataitokról. Ha valóban komoly nehézségek adódnának, azokra is megoldást lehet keresni.

Kedves Testvéreim, hálával és bizalommal bízom pásztori szívetekre ezeket a sorokat és a motu proprio szabályait. Emlékezzünk mindig Pál apostol szavaira, amelyeket az efezusi presbiterekhez intézett (ApCsel 20, 28): „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amely fölé a Szentlélek elöljáróul helyezett titeket, hogy kormányozzátok Isten egyházát, amelyet tulajdon vérén szerzett.”

Ezeket a szabályokat Máriának, az Egyház Anyjának hathatós közbenjárására bízom, és szívből adom apostoli áldásomat Rátok, kedves Testvéreim, egyházmegyéitek plébánosaira és minden, Veletek együtt munkálkodó papra, valamint összes hívetekre.

Kelt Szent Péternél, 2007. július 7-én.

XVI. BENEDEK PÁPA

 

Fordította: Rihmer Zoltán
Megjelent: Magyar Egyházzene 14 (2006/2007) 489—492