Robert Sarah bíboros előadása XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum Motu propriója megjelenésének 10. évfordulójára

5532cardinalsar_00000005392

“A jövő forrása” Kollokvium (“Quelle der Zukunft”)
XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum Motu propriója megjelenésének 10. évfordulójára

2017. március 29 – április 1

Herzogenrath, Aachen közelében (Németország)

Bevezető üzenet

Mindenek előtt szívem mélyéből köszönetet szeretnék mondani „A jövő forrása” elnevezésű, XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum Motu propriója megjelenésének 10. évfordulója alkalmából Herzongenrathban megrendezett kollokvium szervezőinek, hogy megengedték, hogy bevezető gondolataimmal megnyissam reflexióikat erre az Egyház életében és még inkább a liturgia jövőjére nézve oly fontos tárgyra, amit nagy örömmel teszek. Szeretném szívből üdvözölni a Kollokvium minden résztvevőjét, különösen azon szervezetek tagjait, amelyek jelölve vannak a meghívón, amelyet szívesek voltak elküldeni nekem, és remélem egyet sem hagyok ki a felsorolásból: Una Voce Németország; A hamburgi és kölni főegyházmegye papjainak és világi híveinek katolikus köre, Cardinal Newman Association, A herzogenrathi Szt. Gertrúd plébánia papi hálózata. Ahogyan írtam Ft. Guido Rodheudt atyának, a herzogenrathi Szt. Gertrúd plébánia plébánosának, nagyon sajnálom, hogy nem vehetek részt a Kollokviumon váratlanul felmerülő kötelezettségeim miatt, amelyek tetézték a már úgy is sűrű programomat. Biztosítom Önöket, hogy ennek ellenére imáimban Önökkel leszek minden nap és természetesen jelen lesznek napi szentmiséim offertóriumában, amelyet a Kollokvium négy napja alatt fogok bemutatni március 29. és április 1. között. Ezért legjobb képességeim szerint egy rövid reflexióval indítom el tanácskozásukat, amelynek témája a Summorum Pontificum Motu proprio egységben és békében történő megvalósítása.

Ahogyan tudják, az ún. „liturgikus mozgalom” a XX. század elején X. Szt. Piusz pápa Tra le sollicitudini Motu propriójában (1903) kifejezett szándéka volt, hogy megújítsa a liturgiát és hozzáférhetőbbé tegye annak kincseit, hogy így ismét a hiteles keresztény élet forrásává lehessen. Innen származik a liturgia meghatározása, mint „az Egyház életének és missziójának csúcsa és forrása” ahogyan a II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium Liturgikus Konstitúciójában olvassuk (l. 10. pont). Soha sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a liturgia, mint az Egyház csúcsa és forrása, magára Krisztusra épül. A mi Urunk Jézus Krisztus ugyanis az új és örök szövetség egyetlen és végleges Főpapja, mivel önmagát ajánlotta fel áldozatul és „egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette azokat, akiket megszentel” (v.ö. Zsid 10,14). A Katolikus Egyház Katekizmusa ezért kijelenti: “Krisztusnak ezt a misztériumát hirdeti és ünnepli az Egyház liturgiájában, hogy a hívek belőle éljenek és tanúságot tegyenek róla a világban” (n. 1068). Ez a “liturgikus mozgalom”, amelynek egyik legjobb gyümölcse volt a Sacrosanctum Concilium Konstitúció az a kontextus, amelyben vizsgálnunk kell a 2007. július 7-én megjelent Summorum Pontificum Motu propriót és amely megjelenésének tizedik évfordulóját nagy örömmel és hálaadással ünnepeljük ebben az évben. Ezért mondhatjuk, hogy a X. Szt. Piusz pápa által elindított „liturgikus mozgalom” soha sem szakadt meg, és napjainkban is folytatódik a XVI. Benedek pápa által adott új lendületet követően. Ennek kapcsán említhetjük azt a különleges gondosságot és személyes figyelmet amellyel a szent liturgiát pápaként celebrálta és a beszédeiben gyakran előforduló utalásokat annak központi helyére az Egyház életében, végül két tanítóhivatali dokumentumát, a Sacramentum Caritatis-t és a Summorum Pontificum-ot. Más szavakkal az, amit liturgikus aggiornamentonak neveznek bizonyos értelemben XVI. Benedek Summorum Pontificum Motu propriójában teljesedett be. Miről szólt ez? A nyugalmazott pápa megkülönböztette ugyanannak a római rítusnak két formáját: az ún. „rendes” formát, mely a II. Vatikáni Zsinat irányelvei alapján megújított Római Misekönyv liturgikus szövegeire utal, és a „rendkívülinek” nevezett formát, amely a liturgikus aggiornamento előtt használt liturgiára utal. Így jelenleg a római vagy latin rítusban két misekönyv van hatályban: B. VI. Pál pápáé, amelynek harmadik kiadása 2002-ben jelent meg, és Szt. V. Piuszé, amelynek legutóbbi, Szt. XXIII. János által kiadott változata 1962-re megy vissza.

A Motu propriót kísérő Püspökökhöz írt levelében XVI. Benedek pápa világosan megmagyarázta, hogy döntésének oka, amely szerint egyszerre két misekönyv létezik nem csak az, hogy eleget tegyen bizonyos hívő csoportok kívánságának, akik ragaszkodnak a II. Vatikáni Zsinat előtti liturgikus formákhoz, hanem az is, hogy lehetővé tegye az egy római rítus két formája közötti kölcsönös gazdagodást, más szavakkal nem csak békés együttélésüket hanem tökéletesítésük lehetőségét az őket jellemző legjobb vonások hangsúlyozása által. Különösen azt emelte ki, hogy „ A római rítus két formája vagy úzusa kölcsönösen gazdagíthatják egymást: a régi Misekönybe beilleszthetők és beillesztendők az új szentek és néhány az új prefációk közül….  A VI. Pál Misekönyve szerinti mise celebrálása képes lesz az eddiginél jobban felmutatni a szakralitást, mely sok embert vonz a korábbi úzushoz.” Ezekkel a fogalmakkal fejezte ki a nyugalmazott pápa kívánságát, hogy újra indítsa a „liturgikus mozgalmat”. Azokon a plébániákon, ahol lehetségessé vált a Motu proprio megvalósítása, a lelkipásztorok tanúsíthatják, hogy a hívek és a papok egyaránt buzgóbbá lettek, amit maga Rodheudt atya is igazolhat. Beszámolnak arról a visszahatásról és pozitív lelki fejlődésről, amely megmutatkozik a rendes forma szerinti eucharisztikus liturgiák megélési módjában, különösen az Oltáriszentség imádását kifejező gesztusok újrafelfedezése terén: térdelés, térdhajtás stb., továbbá a szent csend által kifejezett nagyobb összeszedettséget, amelynek kísérnie kell a szentmiseáldozat legfontosabb pillanatait, hogy a papok és a hívek képesek legyenek bensővé tenni a hit ünnepelt titkát. Az is igaz, hogy bátorítani kell és támogatni a liturgikus és lelki nevelést. Hasonlóképpen szükség lesz egy gyökeresen átértelmezett pedagógia bevezetésére, hogy a tridenti misekönyv rítusainak magyarázatában túllépjünk a túlzottan formális „rubricizmuson” azok számára, akik még nem ismerik, vagy csak részlegesen ismerik azt … és akik olykor nem egészen pártatlanok. Ennek érdekében sürgősen szükség van egy kétnyelvű latin – népnyelvű misekönyv összeállítására a világi hívek eucharisztikus ünneplésben való teljes, tudatos, bensőséges és még gyümölcsözőbb részvételének lehetővé tétele érdekében. Nagyon fontos a két misekönyv közötti folyamatosság hangsúlyozása megfelelő liturgikus katekézis által…. Sok pap tanúsítja, hogy ez egy serkentő feladat, mert tudatosan dolgozhatnak a liturgikus megújulásért, saját igyekezetükkel hozzájárulhatnak a „liturgikus mozgalomhoz”, amelyről fentebb szó volt, más szavakkal valóban részt vehetnek abban a misztikus és lelki megújulásban, amely missziós jellegű, amelyet a II. Vatikáni Zsinat szándékolt, és amelyre Ferenc pápa is lelkesen felszólít minket. A liturgiát ezért mindig úgy kell megreformálni, hogy még hűségesebb legyen misztikus lényegéhez. De ez a „reform”, mely a II. Vatikáni Zsinat által szándékozott hiteles „megújulás” helyébe lépett leggyakrabban felszínes szellemben került megvalósításra éspedig egyetlen egy kritérium alapján: minden áron háttérbe szorítani azt az örökséget, melyet teljesen negatívnak és túlhaladottnak állítottak be és így szakadékot teremteni a Zsinat előtti és utáni korszak között. Elég, ha csak újra elolvassuk a Liturgikus Konstitúciót, mégpedig őszintén, értelmének kiforgatása nélkül, és észre fogjuk venni, hogy a II. Vatikáni Zsinat igazi célja nem egy olyan reform elindítása volt, amely alkalmat szolgáltat a hagyománnyal való szakításra, hanem épp ellenkezőleg, a hagyomány újrafelfedezése és megerősítése annak legmélyebb értelmében. Amit „a reform reformjának” nevezünk, de talán pontosabban „ a rítusok kölcsönös gazdagításának” kellene nevezni, hogy XVI. Benedek magisztériumának kifejezését használjuk, az valójában elsősorban lelki szükségszerűség, mely nyilvánvalóan a római rítus mindkét formájára vonatkozik. A liturgiát megillető különleges gondosság, annak sürgőssége, hogy nagyra becsüljük, és szépségéért, szakrális jellegéért munkálkodjunk, a hagyományhoz való hűség és a törvényes fejlődés közötti helyes egyensúly megtalálása, a diszkontinuitás és törés hermeneutikájának ebből fakadó feltétlen és radikális elutasítása: ezek a lényegi elemek alkotják minden hiteles keresztény liturgia szívét. Joseph Ratzinger bíboros fáradhatatlanul ismételte, hogy az Egyház az elmúlt ötven évben, vagyis a II. Vatikáni Zsinat óta megrázó válság a liturgia válságához kapcsolódik, és így a tisztelet hiányához, a deszakralizációhoz és az istentisztelet lényegi elemeinek kilúgozásához. “Meg vagyok győződve”, írja, “hogy az Egyház válsága, amelyet ma tapasztalunk nagyrészt a liturgia szétesésének köszönhető.”2

A II. Vatikáni Zsinat kétségtelenül elő akarta mozdítani Isten népének nagyobb aktív részvételét, és elősegíteni a hívek keresztény életének naponkénti fejlődését (ld. Sacrosanctum Concilium, n. 1). Nyilvánvaló, hogy ebbe az irányba értékes kezdeményezések születtek. Ugyanakkor nem hunyhatunk szemet a katasztrófa fölött, a pusztulás és a szakadás fölött, amit az élő liturgia modern szószólói okoztak az Egyház liturgiájának saját ötleteik szerinti átformálásával. Elfelejtették, hogy a liturgikus cselekmény nem csak ima, hanem mindenek fölött misztérium, amelyben végbemegy valami a mi javunkra, amit nem érthetünk meg teljesen, de el és be kell fogadnunk hitben, szeretetben, engedelmességben és imádó csendben. Ez a hívek aktív részvételének igazi értelme. Nem kizárólag külső aktivitásról van szó, a liturgikus szerepek vagy funkciók kiosztásáról, hanem inkább fokozottan aktív befogadásról: ez a befogadás önmagunk alázatos felajánlása Krisztusban és Krisztussal csendes imában és messzemenően szemlélődő magatartásban. A hit komoly válsága, nem csak a keresztény hívek szintjén, hanem ugyancsak és különösen sok pap és püspök között képtelenné tett minket, hogy az eucharisztikus liturgiát áldozatként fogjuk fel, amely azonos a Jézus Krisztus által egyszer s mindenkorra végbevitt aktussal, a kereszt áldozatának vértelen megjelenítése szerte az Egyházban különböző korok, helyek, népek és nemzetek között. Gyakori az a szentségtörő tendencia, hogy a szentmisét lealacsonyítsák egy egyszerű közös étkezés, egy profán ünnepség szintjére, ahol a közösség önmagát ünnepli, vagy még rosszabb, egy értelmét vesztett élet kínjaitól való szánalmas menekvés eszközévé, vagy attól a félelemtől való menekvésé, hogy szemtől szemben találkozzunk Istennel, mert az Ő ragyogása leleplez minket és kötelez arra, hogy őszintén és szépítés nélkül szembenézzünk belső életünk csúfságával. De a szentmise nem menekvés, hanem Krisztus élő áldozata, aki meghalt a kereszten, hogy megszabadítson minket a bűntől és a haláltól, hogy kinyilatkoztassa az Atya szeretetét és dicsőségét. Sok katolikus nem tudja, hogy minden liturgikus ünneplés végső célja Isten dicsőítése és imádása, az emberek üdvössége és megszentelése, mivel a liturgia „tökéletesen megdicsőíti Istent és megszenteli az embert” (Sacrosanctum Concilium, n. 7). A legtöbb hívő – beleértve a papokat és püspököket – nem ismeri a Zsinat ezen tanítását. Ahogyan azt sem tudják, hogy Isten igaz imádói nem azok, akik saját ötleteik és kreativitásuk szerint reformálják a liturgiát, hogy tetszetőssé tegyék a világ számára, hanem azok, akik mélységében megreformálják a világot az evangélium alapján, hogy hozzáférhessen ahhoz a liturgiához, mely a mennyei Jeruzsálemben öröktől fogva ünnepelt liturgia visszfénye. Ahogyan XVI Benedek gyakran hangsúlyozta, a liturgia gyökere az imádás, tehát Isten. Ezért szükséges felismerni, hogy a liturgiát és magát az Egyházat a Zsinat óta érintő komoly, mély válság oka az a tény, hogy központja már nem az Isten és az Ő imádása, hanem inkább az ember és annak állítólagos képessége, hogy valamit „csináljon” amivel elfoglalja magát a liturgikus ünneplés alatt. Az egyházi vezetők jelentős része még ma is lebecsüli a komoly válságot, amelyen az Egyház keresztül megy: a dogmatikai, erkölcsi és fegyelmi tanítás terén jelentkező relativizmust, a súlyos visszaéléseket, a szent liturgia deszakralizációját és banalizálását, az Egyház küldetésének pusztán szociális és horizontális szemléletét. Sokan hiszik és széltében – hosszában hangoztatják, hogy a II. Vatikáni Zsinat igazi tavaszt hozott az Egyházba. Az egyházi vezetők növekvő száma azonban ezt a „tavaszt” úgy értelmezi, mint az Egyház évszázados örökségének elutasítását, a róla való lemondást, vagy akár mint múltjának és hagyományának radikális megkérdőjelezését. Az európai politikusokat azzal vádolják, hogy elutasítják vagy tagadják Európa keresztény gyökereit. De az első, aki elutasította ezeket a keresztény gyökereket és múltat kétségtelenül a Zsinat utáni katolikus egyház. Egyes püspöki karok pl. elutasítják a Római Misekönyv eredeti latin szövegeinek hűséges lefordítását. Mások azt állítják, hogy minden helyi egyház lefordíthatja a Római Misekönyvet, nem az Egyház szent öröksége alapján, a Liturgiam authenticam-ban előírt módszerek és elvek szerint, hanem olyan ábrándok, ideológiák és kulturális kifejezésmódok szerint, amelyeket – ahogy mondják – a nép megért és elfogad. A nép azonban arra vágyik, hogy megtanítsák Isten szent nyelvezetére. Magát az Evangéliumot és a kinyilatkoztatást „újraértelmezik”, „kontextusba helyezik” és hozzáigazítják a dekadens nyugati kultúrához. 1968-ban a francia Metz püspöke egyházmegyei hírlapjában egy szörnyű, felháborító dolgot írt, amely úgy tűnt, mint az Egyház múltjával való teljes szakítás vágya és kifejezése. A püspök szerint ma újra kell gondolnunk magát a Jézus Krisztus által hozott megváltás fogalmát, mert az apostoli Egyház és az első századok keresztény közösségei semmit sem értettek meg az Evangéliumból. Csak a mi korunk értette meg a Jézus által hozott megváltás tervét. Íme, a metzi püspök vakmerő, meglepő kijelentése:

A világ átalakulása (a civilizáció változása) a Jézus Krisztus által hozott megváltás merő fogalmának megváltoztatását is tanítja és követeli; ez az átalakulás megmutatja nekünk, hogy az Egyház gondolkodása Isten tervéről a jelenlegi változás előtt nem volt eléggé evangéliumi…. Egyik korszak sem volt annyira képes, mint a miénk, hogy megértse a testvéri élet evangéliumi eszményét.3

Egy ilyen elképzeléssel nem csoda, hogy pusztulás, rombolás és háború kezdődött el és tart a mai napig liturgikus, doktrinális és erkölcsi téren, mert azt állítják, hogy egyetlen korszak sem volt képes olyan jól megérteni az „evangéliumi eszményt”, mint a miénk. Sokan nem akarnak szembenézni az egyházi önpusztítás jelenségével az Egyház doktrinális, liturgikus, erkölcsi és lelkipásztori alapjainak szándékos leépítése által. Miközben egyre több és több magas rangú prelátus makacsul támogat nyilvánvaló doktrinális, erkölcsi és liturgikus tévedéseket, melyeket már százszor elítéltek és azon munkálkodnak, hogy leépítsék azt a kevés hitet is, ami még megmaradt Isten népében, miközben az Egyház hajója szeli ennek a dekadens világnak háborgó vizeit, a hullámok elborítják a fedélzetet és a hajó már már megtelik vízzel, az egyházi vezetők és hívek egyre növekvő száma kiált: “Tout va très bien, Madame la Marquise!” [“Minden nagyszerű, Nagyságos Asszonyom” egy 1930-as évekből származó népszerű tréfás ének refrénje, melyben egy nemesasszony alkalmazottai katasztrófák sorozatáról számolnak be neki]. A valóság azonban nagyon más: ahogyan Ratzinger bíboros mondta:

Amit a pápák és a zsinati atyák vártak, az egy új katolikus egység, amely helyett olyan széthúzással találkoztak, amely – VI. Pál szavaival élve – az önkritikából úgy tűnik átcsapott az önpusztításba. Egy új lelkesedést vártak, ám helyette túl gyakran unalomba és elbizonytalanodásba torkoltak. Előrelépést vártak, ám helyette a dekadencia progresszív folyamatával kellett szembesülniük, amely nagy mértékben az állítólagos „zsinati szellem” jelszava alatt futott, ezáltal ténylegesen és egyre inkább lejáratva azt.4

“Senki sem tagadhatja komolyan a kritikus jelenségeket” és a liturgikus háborút, amelyekhez a II. Vatikáni Zsinat vezetett.5 Ma tovább folytatják a szent Római Misekönyv feldarabolását és lerombolását átengedve azt a kulturális sokféleség kísérleteinek és az új liturgikus szövegek gyártóinak. Itt örömmel gratulálok az angol, a spanyol, a koreai és más ajkú püspöki karoknak azért az elképesztő, csodálatos munkáért, amit a Vox Clara által vittek végbe, amikor hűségesen lefordították a Római Misekönyvet tökéletes összhangban a Liturgiam authenticam iránymutatásaival és elveivel és megkapták a recognitiót (jóváhagyást) az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregációtól.

Isten vagy a semmi című könyvem megjelenése után sokan kérdeztek engem a „liturgikus háborúról” mely évtizedek óta túl gyakran megosztja a katolikusokat. Azt válaszoltam, hogy ez egy botrány, mert a liturgia az a par excellence terület, amelyen a katolikusoknak meg kellene tapasztalniuk az igazságban, a hitben és a szeretetben való egységüket, következésképpen elképzelhetetlen úgy ünnepelni a liturgiát, hogy közben szívünkben testvérgyilkos érzéseket és haragot táplálunk. Ezen kívül vajon Jézus nem mondott nagyon igényes szavakat arról, hogy el kell menni és ki kell békülni testvérünkkel, mielőtt bemutatnánk az áldozatot az oltáron? (ld. Mt 5:23-24.)

A liturgia arra ösztönzi a hívőket, hogy “a húsvéti szentségekkel” töltekezve, “legyenek jámboran egyetértők”; imádkozik, hogy “éljék azt, amit hittel elfogadtak”; s az Úr és az emberek közötti szövetség megújítása az Eucharisztiában a Krisztus sürgető szeretetére vonzza és gyújtja meg őket. Tehát a liturgiából, elsősorban az Eucharisztiából, mint forrásból fakad számunkra a kegyelem; s általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése, melyre mint célra az Egyház minden más tevékenysége irányul. (Sacrosanctum Concilium, n. 10)

Abban az Istennel való „szemtől szemben” történő találkozásban, ami a liturgia, szívünknek tisztának kell lenni minden ellenséges érzülettől, ami feltételezi, hogy mindenkinek érzékenységét tiszteletben kell tartani. Ez konkrétan azt jelenti, hogy noha el kell ismerni, hogy a II. Vatikáni Zsinat soha sem kérte, hogy tabula rasa-t csináljunk a múltból és elhagyjuk a Szt. V. Piusz nevéhez kapcsolódó Missálét, mely oly sok szentet termett, köztük csak három olyan csodálatos papot említve mint Vianney Szt. János, az arsi plébános, Pietrelcinai Szt. Pió (Pió atya) és Szt. Josemaria Escriva de Balaguer; ugyanakkor alapvetően fontos előmozdítani a liturgikus megújulást, amit ugyanez a zsinat akart, és ezért a Sacrosanctum Concilium Konstitúció után átdolgozták a liturgikus könyveket, különösen a B. VI. Pál pápához kapcsolódó Missálét. Azt is hozzátettem, hogy ami mindenek felett fontos, akár a rendes akár a rendkívüli forma szerint celebrálunk, az az, hogy a hívek számára biztosítsuk azt, amire joguk van: a liturgia szépségét, szakralitását, csendjét, összeszedettségét, misztikus dimenzióját és az imádás légkörét. A liturgia szemtől szembe kell, hogy állítson minket Istennel az intenzív intimitás személyes kapcsolatában. Meg kell, hogy merítsen minket a Szentháromság belső életében. Az usus antiquiorról (a szentmise régebbi formájáról) beszélve a Summorum Pontificum kísérő levelében XVI. Benedek pápa azt mondja, hogy

Közvetlenül a II Vatikáni Zsinat után azt lehetett föltételezni, hogy az 1962-es Misekönyv használatának kérése az idősebb nemzedékre korlátozódik, akik ezzel a Misekönyvvel együtt nőttek fel. Közben azonban kiderült, hogy fiatalok is fölfedezik ezt a liturgikus formát, vonzódnak hozzá, és benne találják meg a nekik megfelelő formát a szentséges Eucharisztia misztériumával való találkozáshoz.

Ez egy tagadhatatlan realitás, a mi időnk igazi jele. Amikor a fiatalok távol maradnak a szent liturgiától, meg kell kérdezni magunktól: miért? Biztosítanunk kell, hogy az usus recentior (a szentmise újabb formája) szerinti celebráció is elősegítse ezt a találkozást, hogy vezesse az embereket a via pulchritudinisre (a szépség útjára), amely a szent rítusokon keresztül elvezet az élő Krisztushoz, aki ma is működik Egyházában. Az Eucharisztia ugyanis nem valamiféle „baráti lakoma”, a közösség testvéri étkezése, hanem szent misztérium, hitünk nagy titka, a mi Urunk Jézus Krisztus által véghezvitt megváltás ünneplése, Jézus kereszthalálnak emlékezete, amit azért viselt el, hogy megszabadítson minket bűneinktől. Ezért kell a szentmisét szépen celebrálni a szent arsi plébános vagy Pió atya vagy Szt. Josemaria buzgóságával, ami sine qua non feltétele annak, hogy elérkezzünk egy nagyvonalú liturgikus kiengesztelődéshez, ha így mondhatom.7 Ezért határozottan ellenzem, hogy arra fecséreljük az időt, hogy az egyik liturgiát kijátsszuk a másik ellen; vagy Szt. V. Piusz Missáléját B. VI. Pál Missáléja ellen. Inkább az a lényeg, hogy belépjünk a liturgia nagy csendjébe, hogy megengedjük, hogy gazdagítson minket az összes liturgikus forma, akár latin, akár keleti. A csend ezen misztikus dimenziója nélkül és a szemlélődő lelkület nélkül a liturgia továbbra is gyűlölködő megoszlások és ideológiai összecsapások terepe lesz és alkalom a gyengék nyilvános megszégyenítésére azok által akik a tekintély hordozóinak mondják magukat, ahelyett, hogy az Úrban való egységünk és közösségünk helye legyen. Ahelyett, hogy a kölcsönös szembenállás és gyűlölködés alkalma legyen, a liturgiának össze kellene hoznia minket a hit egységében és el kell vezetnie Isten Fiának igaz ismeretére, az érett emberségre, olyan életkorra, amelynek mércéje Krisztus teljessége … hogy az igazság szerint járjunk szeretetben és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej (v.ö. Ef 4:13-15).8

Ahogyan tudják a nagy német liturgista Msgr. Klaus Gamber (1919-1989) a Heimat szót használta, hogy leírja a szent áldozat oltára köré összegyűlt katolikusok közös otthonát vagy „kis hazáját”. A szent érzése, amely körülveszi és táplálja az Egyház rítusait a liturgia elválaszthatatlan alkotórésze. Az utóbbi évtizedek során nagyon sok hívővel rosszul bántak vagy mélységesen megzavarták őket a felszínes, pusztító szubjektivizmus által meghatározott liturgiákkal, addig a pontig, hogy már nem ismerték fel hazájukat, közös otthonukat, miközben a fiatalabbak soha sem ismerhették meg! Hányan távolodtak el, különösen a legjelentéktelenebbek és legszegényebbek közül! Bizonyos értelemben „liturgikusan hazátlan személyekké” váltak. A „liturgikus mozgalom” amely a latin rítus két formájához kötődik ezért tekinti célnak, hogy visszaadja nekik hazájukat és visszavigye őket közös otthonukba, mert nagyon jól tudjuk, hogy a szentségi teológiáról szóló művében Joseph Ratzinger bíboros jóval a Summorum Pontificum megjelenése előtt rámutatott, hogy az Egyház válsága és így a hit gyengülésének válsága is nagy mértékben onnan ered, ahogyan bánunk a liturgiával a régi mondásnak megfelelően: lex orandi, lex credendi (a hit törvénye az imádság törvénye). A Msgr Gamber La réforme de la liturgie romaine [angolul: The Reform of the Roman Liturgy] című fő művének francia kiadásához írt előszavában, a jövendő XVI. Benedek pápa ezt írta:

Egy fiatal pap mondta nekem nemrég: “Amire ma szükségünk van, az egy új liturgikus mozgalom.” Ez egy olyan probléma megfogalmazása volt, amelyet ma csak a szándékosan felszínes elmék vehetnek semmibe. Amit ez a pap akart az nem az új, merész lehetőségek szabadsága volt: melyik szabadságot nem ragadtak magukhoz erőszakosan már eddig is? Ő arra gondolt, hogy új kezdetre van szükség, amely a liturgia bensejéből jönne, pontosan, ahogyan a liturgikus mozgalom akarta, amikor igazi szellemiségének csúcspontján volt, amikor nem új szövegek gyártására vagy új gesztusok és formák kitalálására törekedett, hanem az élő középpont újrafelfedezésére, a liturgia szigorú értelemben vett szövetébe való behatolásra, hogy a liturgia celebrálása annak valódi lényegéből fakadhasson. A liturgikus reform a maga konkrét megvalósulása során egyre inkább távolodott ettől a kiindulóponttól. Az eredmény nem az újjászületés volt, hanem a pusztulás. Az egyik oldalon a liturgiának showműsorrá silányult, amelyben érdekessé próbálják tenni a vallást divatos újítások és fülbemászó erkölcsi közhelyek segítségével, rövid életű sikert eredményezve a liturgikus szakemberek céhjén belül; és a tőlük való még látványosabb visszavonulást eredményezve azok körében, akik a liturgiában nem lelki kísérleti terepet keresnek, hanem inkább az élő Istennel való találkozást, aki előtt minden „csinálmány” értelmetlenné válik, mivel csak ez a találkozás képes hozzáférést biztosítani számunkra a létezés igazi kincseihez. A másik oldalon ott van a rituális formák konzerválása, amelyeknek nagyszerűsége mindig megindító, de amely szélsőséges esetben makacs elzárkózást fejez ki és végül nem hagy maga után mást, csak szomorúságot. Nyilván e között a két szélsőség között még mindig ott vannak mindazok a papok és híveik, akik az új liturgiát tisztelettel és ünnepélyességgel celebrálják; de a két szélsőség közötti ellentét megkérdőjelezi őket és az Egyház belső egységének hiánya miatt végül az ő hűségük sok esetben tévesen úgy tűnik fel, mint pusztán a neokonzervativizmus személyes döntése. Az ilyen helyzet miatt szükséges egy új lelki impulzus, hogy a liturgia számunkra ismét az Egyház közösségi tevékenysége legyen, és ne essen az önkényesség prédájául. Egy ilyen fajta liturgikus mozgalmat nem lehet „fabrikálni” – ahogyan egy élőlényt sem lehet „fabrikálni” – de elő lehet segíteni kifejlődését törekedvén a liturgia szellemének ismételt elsajátítására és nyilvánosan védve azt, amit ennek során felfedeztünk.

Azt hiszem, hogy ez a hosszú idézet, mely annyira pontos és világos, számíthat figyelmükre ennek a Kollokviumnak kezdetén és segíthet elindítani saját reflexiójukat a Summorum Pontificum Motu proprióról, mint a „jövő forrásáról”(“die Quelle der Zukunft”). Engedjék meg, hogy eláruljam Önöknek régóta kialakult mély meggyőződésemet: a római liturgia, a maga két kiengesztelődött formájában, mely maga is „fejlődés gyümölcse”, ahogyan a nagy német liturgista Joseph Jungmann (1889-1975) fogalmazott, elindíthatja a „liturgikus mozgalom” meghatározó folyamatát, melyre oly sok pap és hívő oly régóta vár. Hol kezdjük el? Legyen szabad javasolnom Önöknek a következő három utat, melyet három betűben foglalok össze SAF: silence-adoration-formation angolul és franciául, németül pedig: SAA, Stille-Anbetung-Ausbildung (csend – imádás – nevelés). Mindenek előtt a szent csend, mely nélkül nem találkozhatunk Istennel. A csend hatalma című könyvemben [La Force du silence] ezt írtam: “A csendben az emberi lény megtalálja nemességét és nagyságát, de csak akkor, ha letérdel, hogy meghallja és imádja az Istent” (n. 66). A következő az imádás; ennek kapcsán idézem fel lelki élményemet ugyanabban a könyvben, A csend hatalmában:

Részemről tudom, hogy napom minden nagy pillanata megtalálható azokban a páratlan órákban, amelyeket a sötétben térdelve töltök el a mi Urunk Jézus Krisztus Testének és Vérének Legszentebb Szentsége előtt. Isten úgymond elnyel engem és minden oldalról körülvesz jelenlétével. Ekkor csak Istenhez akarok tartozni és megmerítkezni szeretetének tisztaságában. De mégis meg kell vallanom mennyire szegény vagyok, mennyire távol attól, hogy úgy szeressem az Urat, ahogyan Ő szeretett engem annyira, hogy Önmagát adta értem. (n. 54)

Végül következik a liturgikus nevelés, amelynek alapja a hit meghirdetése, vagyis a katekézis, ami utal a Katolikus Egyház Katekizmusára. Ez megvéd minket egyes újdonságokat szerető teológusok lehetséges, többé kevésbé tanult dühöngéseitől. Erről beszéltem a témával kapcsolatban abban, amit némi humorral ma általában „londoni beszédnek” neveznek 2016. július 5-én a Sacra Liturgia Harmadik Nemzetközi Konferenciáján:

Az elsődleges és lényegi liturgikus nevelés … a liturgiában való megmerítkezés, amely Istennek, a mi szerető Atyánknak mély misztériuma. A liturgiát élni kell teljes gazdagságában, hogy miután mélyen merítettünk forrásából mindig szomjazzunk édességére, rendjére és szépségére, csendjére és szemlélődésére, ujjongására és az imádásra, arra a képességére, hogy bensőségesen összekössön Azzal, aki az Egyház szent rítusaiban és azok által működik.9

Ebben az általános kontextusban, a hit szellemében és mély egységben Krisztusnak a kereszten kinyilvánított engedelmességével alázattal kérem Önöket, hogy nagyon óvatosan alkalmazzák a Summorum Pontificumot; nem mint negatív, idejét múlt eszközt, amely a múltra tekint, vagy amely falakat emel és gettót teremt, hanem mint az Egyház jelen és jövő liturgikus életéhez való fontos és valódi hozzájárulást, amely elősegíti korunk liturgikus mozgalmát is, amelyből egyre több hívő, különösen a fiatalok oly sok igaz, jó és szép dolgot merítenek.

Bevezető gondolataimat XVI. Benedek fényes szavaival zárom 2008. Szt. Péter és Pál főünnepén mondott homíliájának végéről: “Amikor a világ minden részében Isten liturgiájává válik, amikor teljes valóságában imádássá válik, akkor éri el célját és akkor lesz biztonságossá és egészségessé.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. Isten áldja meg Önöket és töltse be életüket csendes jelenlétével!

Robert Sarah bíboros
Az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusa

Jegyzetek:

1 Az “aggiornamento” olasz fogalom, mely szó szerint ezt jelenti: “frissítés”. 2013-ban ünnepeltük a II. Vatikáni Zsinat Sacrosanctum Concilium Liturgikus Konstitúciójának évfordulóját, mivel 1963. december 4-én hirdették ki.

2 Joseph Ratzinger, Milestones: Memoirs: 1927-1977, translated by Erasmo Leiva-Merikakis (San Francisco: Ignatius Press, 1998), 148.

3 Idézi Jean Madiran, L’hérésie du XX siècle (Paris: Nouvelles Editions Latines [NEL], 1968), 166.

4 Joseph Ratzinger és Vittorio Messori, The Ratzinger Report: An exclusive interview on the state of the Church, fordította Salvator Attanasio and Graham Harrison (San Francisco: Ignatius Press, 1985), 29-30.

5 Joseph Ratzinger, Principles of Catholic Theology: Building Stones for a Fundamental Theology, fordította Sister Mary Frances McCarthy, S.N.D. (San Francisco: Ignatius Press, 1992), 370.

6 v.ö. A Húsvéti vigília és Húsvétvasárnap Postcommunioja.

7 v.ö. Intervjú az Aleteia katolikus weboldallal, 2015. március 4.

8 v.ö. Intervjú a La Nef-al, 2016. októbere, 9. kérdés

9 Cardinal Robert Sarah: Third International Conference of the Sacra Liturgia Association, London. 2016. július 5-én mondott beszéd. Lásd a Sacra Liturgia weboldalát: “Towards an Authentic Implementation of Sacrosanctum Concilium”, 2016 július 11. http://www.sacraliturgia.org/2016/07/robert-cardinal-sarah-towards-authentic.html

 

Fordította: P. Kovács Ervin Gellért O.Praem