Robert Sarah bíboros írása a “Sacra Liturgia USA 2015” konferencia után

Coat_of_arms_of_Robert_Sarah.svg
       

 Nemrég közzétettük az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció Ferenc pápa által pár hónapja kinevezett új prefektusának, Robert Sarah bíboros úrnak levelét a „Sacra Liturgia USA 2015” konferencia résztvevőihez, melyben kiemeli, hogy a Pápa azt várja el tőle, hogy folytassa a liturgia megújulásáért végzett törekvéseket a II Vatikáni Zsinat és a XVI Benedek pápa által kijelölt úton. A mostani cikkben, mely a Szentszék hivatalos közlönyében jelent meg láthatjuk, hogyan szeretné Sarah bíboros ezt a feladatot konkrétan megvalósítani. Igazi „ratzingeriánus” liturgikus teológiával állunk szemben, és örömünkre megállapíthatjuk: a „reform reformja” mozgalom tovább halad, legfelsőbb egyházi támogatással. Mi is ehhez szeretnék hozzájárulni tevékenységünkkel, melyet az emeritus pápa mély értelmű teológiai tanítására alapozunk. A hagyományos rítust is azért ápoljuk, azért igyekszünk a tőlünk telhető legméltóbb formában celebrálni, valamint  spirituális mélységét megélni és feltárni, hogy az egész Egyháznak („universae Ecclesiae”) hasznára váljék.

 

A SZÍV CSENDES AKCIÓJA

Robert Sarah bíboros

L’Osservatore Romano

2015 június 12

 

Ötven évvel a VI Pál pápa általi kibocsátása után vajon olvassa valaki a II Vatikáni zsinat szent liturgiáról szóló Konstitúcióját? Ugyanis a “Sacrosanctum concilium “ nem de facto a reform „receptjeinek” egyszerű katalógusa, hanem minden liturgikus akció „magna carta”-ja.

Benne az egyetemes zsinat tanítóhivatala módszertani leckét ad számunkra. A Zsinat messzemenően nem elégszik meg valamiféle fegyelmi vagy külsőséges megközelítéssel, hanem azt akarja, hogy a liturgia lényegére reflektáljunk. Az Egyház gyakorlata mindig a kinyilatkoztatásból kapott és átelmélkedett igazságokból származik. A lelkipásztori gondoskodás nem szakadhat el a tanítástól.

Az Egyházban “a cselekvés mindig a szemlélődésre irányul” (v.ö. n. 2). A zsinati konstitúció arra hív, hogy újra felismerjük a liturgikus akció szentháromságos gyökerét. A Zsinat ugyanis folyamatosságot hirdet Krisztus megváltó akciója és az Egyház liturgikus missziója között. “Ahogyan Krisztust küldi az Atya, úgy küldi ő is apostolait” úgy hogy “az áldozat és a szentségek által, melyek köré összpontosul az egész liturgikus élet” megvalósul ”a megváltás műve”. (n.6).

A liturgia megvalósítása ezért nem más, mint Krisztus művének megvalósítása. A liturgia lényege szerint “actio Christi”. [A liturgia] “Krisztusnak, az Úrnak műve, aki megváltotta az emberiséget és tökéletesen megdicsőítette az Atyát.” (n.5) Ő, az örök Főpap a liturgia igazi alanya és cselekvője (n.7). Ha hitben nem fogadjuk el ezt az életbevágó alapelvet, abba a veszélybe sodorjuk a liturgiát, hogy emberi művé, a közösség önünneplésévé váljon.

Ezzel szemben az Egyház valódi feladata a Krisztus cselekedetébe való belépés, az egyesülés ezzel a művel, melyet küldetésként Ő kapott az Atyától. Így “megkaptuk az istentisztelet teljességét” mivel “az Ő, az Ige személyével egyesült embersége volt üdvösségünk eszköze” (n.5). Ezért az Egyháznak, Krisztus testének is a maga részéről eszközzé kell válnia az Ige kezében.

Ez a zsinati konstitúció kulcsfogalmának, a „participatio actuosa” – nak végső értelme. Az Egyház ilyenfajta részvétele abban áll, hogy Krisztusnak, a Főpapnak eszköze legyen, azzal a céllal, hogy részesüljön az Ő szentháromságos küldetésében. Az Egyház aktívan részt vesz Krisztus liturgikus akciójában, abban a mértékben, amelyben az Ő eszköze. Ebben az értelemben kétértelmű az „ünneplő közösségről” való beszéd és csak óvatossággal alkalmazható. (” Redemptoris sacramentum” instrukció, n. 42). A “Participatio actuosa”-t ezért nem úgy kell érteni, mint az állandó tevékenység kényszerét. Ezen a ponton gyakran eltorzították a Zsinat tanítását. Inkább arról van szó, hogy megengedjük Krisztusnak, hogy áldozatának részesévé tegyen.

A liturgikus “participatio” úgy értendő, mint Krisztus kegyelmi ajándéka, aki „mindig társul veszi az Egyházat maga mellé.”(S.C. n. 7) Az Övé a kezdeményezés és az elsőbbség. Az Egyház “Szólítja Urát és általa imádást mutat be az Örök Atyának” (n.7).

A papnak ilyen eszközzé kell válnia, amely megengedi Krisztusnak, hogy átragyogjon rajta. Ferenc pápánk is nemrég emlékeztetett minket, hogy a celebráns nem egy show főszereplője; nem törekedhet népszerűségre a hívő közösség körében és nem állhat eléjük úgy, mint elsődleges kommunikációs társuk. A zsinat szellemében cselekedni inkább annyit tesz, hogy eltűnni, elhagyni a reflektorfényt.

Szemben azzal, amit sokszor állítanak, és összhangban a zsinati konstitúcióval, teljesen illő, hogy a bűnbánati szertartás, a Gloria éneklése, a könyörgések és az eucharisztikus ima alatt mindenki – a pap és a közösség egyaránt – együtt kelet felé forduljon, kifejezve ezzel szándékukat, hogy részt vegyenek a Krisztus által bemutatott imádás és megváltás művében. Ezt a módszert alkalmasan bevezethetnék a székesegyházakban, ahol a liturgikus életnek példamutatónak kell lenni (n. 4).

Világos, hogy a mise más részeiben a pap “in persona Christi Capitis” cselekedvén jegyesi párbeszédre lép a közösséggel. De ez a szemtől szemben állás csakis azt célozza, hogy szemtől szemben állhassanak Istennel, aki a Szentlélek kegyelme által elvezeti őket a szívtől szívhez hatoló kommunikációig. A Zsinat a részvétel elősegítésének különféle eszközeire is rámutat “ az aklamációkra, válaszokra, zsoltározásra, antifónákra és énekekre, valamint cselekményekre, gesztusokra és testtartásokra.” (n.30).

A túlzottan felületes és mindenek felett túl emberi olvasat azt tételezte fel, hogy a híveket folyamatosan foglalkoztatni kell valamivel. A technológia által formált és a tömegmédia által irányított nyugati mentalitás a liturgiát a hatékony és hasznos pedagógia eszközévé akarta tenni. Ebben a szellemben a szertartásokat a hétköznapi élethez hasonlóvá próbálták alakítani. A liturgia végzői lelkipásztori szándéktól vezérelve, időnként didaktikus eseményt akartak belőle csinálni világi és látványos elemek bevezetésével. Vajon nem látunk gyakran tanúságtételeket, performanszokat és tapsot a liturgia keretében? Azt hiszik, hogy ily módon elősegítik a részvételt, miközben a valóságban emberi játék szintjére silányítják a liturgiát.

“A csend nem erény, és a zaj sem  bűn, ez igaz” mondja Thomas Merton “de az állandó felfordulás, zavar és zaj a modern társadalomban vagy bizonyos afrikai eucharisztikus liturgiákban híven tükrözi a súlyos bűn, vallástalanság és kétségbeesés légkörét, ami jellemző rájuk. A propaganda, a véget nem érő vitatkozás, sértegetés, kritizálás vagy egyszerű fecsegés világa egy olyan világ, amelyben nem érdemes élni. A mise zavaros kavalkáddá válik, az imák pedig külső vagy belső zajjá.” (Thomas Merton, “Jónás jele” francia kiadás, Albin Michel, Paris, 1955 – p. 322).

Komoly veszélyben vagyunk, hogy ne hagyjunk helyet Istennek liturgiáinkban. Mi is beleeshetünk a zsidók pusztai kísértésébe. Ők saját kedvük és mércéjük szerinti istentiszteletet akartak létrehozni, ám ne feledjük, hogy ez az aranyborjú bálványa előtti leboruláshoz vezette őket.

Itt az idő, hogy elkezdjünk figyelni a zsinat tanítására. A liturgia “mindenek előtt az isteni Fölség imádása” (n.33). Pedagógiai értéke abban a mértékben van, amelyben teljesen Isten megdicsőítésére és az istentiszteletre irányul. A liturgia valóban az isteni transzcendencia jelenlétébe helyez minket. A valódi részvétel azt jelenti, hogy megújítjuk magunkban azt az „ámulatot”, melyet Szt. II János Pál oly nagyra értékelt (Ecclesia de Eucharistia” n. 6). Ez az a szent ámulat, és az örömteli csodálkozás megkívánja, hogy csendben maradjunk az isteni Fölség előtt. Sokszor elfelejtjük, hogy a szent csend egyike a részvétel zsinat által megjelölt eszközeinek.

Ha a liturgia Krisztus műve, szükség van a celebráns saját kommentárjainak beillesztésére? Vegyük figyelembe, hogy amikor a Misekönyv közbeszólást engedélyez, ez nem változhat világi és emberi beszéddé, valami többé vagy kevésbé árnyalt véleménynyilvánítássá egy aktuális témáról, sem pedig a jelenlévő személyek világi köszöntésévé, hanem egy igen rövid buzdítás, mely segít behatolni a misztériumba (A Római Misekönyv Általános Bevezetője, n.50). Ami a homiliát illeti, az maga is egy liturgikus cselekmény, melyre saját szabályok vonatkoznak.

A “Participatio actuosa” Krisztus műve, feltételezi a világi szféra elhagyását, hogy beléphessünk a „minden mást felülmúló szent cseleménybe” (Sacrosanctum concilium, n.7). De facto, “bizonyos arroganciával az emberi világban akarunk maradni, miközben az istenibe akarunk belépni.” (Robert Sarah, “Dieu ou rien”, p. 178).

Ebben az értelemben sajnálatos, hogy a szentély (a főoltárral) templomainkban nem az istentisztelet számára szigorúan fenntartott hely, hogy az ott tartózkodók világi ruhában vannak, és hogy a szakrális területet építészetileg sem különítik el. Mivel Krisztus, ahogyan a Zsinat tanítja, jelen van az Ő igéjében, amikor azt hirdetik, hasonlóképpen téves, hogy a felolvasók nem viselnek megfelelő öltözetet, jelezve, hogy nem emberi szavakat olvasnak, hanem Isten igéjét.

A liturgia alapvetően misztikus és szemlélődő, következésképpen túl van a mi emberi cselekvésünkön; még a „participatio” is Isten ajándéka. Ezért részünkről feltételezi az ünnepelt misztérium felé való megnyílást. A konstitúció emiatt hangsúlyozza a rítusok teljes megértését (n.34) ugyanakkor előírja, hogy “a hívek legyenek képesek közösen mondani vagy énekelni latinul a mise ordináriumának azon részeit, melyek rájuk tartoznak.” (n.54).

A rítusok megértése valójában nem a saját képességeire hagyatkozó értelem aktusa, melynek mindent be kell fogadni, minden meg kell érteni és minden fölött uralkodni. A szent rítusok megértése része a „sensus fidei” nek, mely az élő hitet a szimbólumok által gyakorolja, és mely többet tud meg a „harmónia”, mint a fogalom által. Ez a megértés feltételezi, hogy az isteni misztériumokhoz alázattal közeledünk.

De lesz-e bátorságunk követni a Zsinatot eddig a pontig? Az ilyenfajta olvasat, melyet a hit világít meg ugyanis alapvető jelentőséggel bír az evangelizáció számára. “A kívülállók számára ez legyen a nemzetek között felemelt jel mely alatt Isten szétszóródott gyermekei összegyűlhetnek “ (n.2). A S.C. értelmezése nem lehet többé ürügy az Egyház előírásaival szembeni engedetlenségre.

Különösképpen pedig nem lehet a katolikusok közötti ellenségeskedés oka. A “Sacrosanctum concilium” dialektikus olvasatai, vagyis a törés hermeneutikája egyik vagy másik irányba nem a hívő lelkület gyümölcse. A Zsinat nem akart szakítani a hagyományból örökölt liturgikus formákkal, inkább el akarta őket mélyíteni. A konstitúció kimondja, hogy „minden újonnan kidolgozott forma valamilyen módon szervesen nőjön ki a már létezőkből.” (n.23).

Ebben az értelemben szükséges, hogy az “usus antiquior” szerint celebrálók ezt ne a szembenállás szellemében tegyék, vagyis kövessék a “Sacrosanctum concilium” szellemét. Hasonlóképpen téves lenne a római rítus rendkívüli formáját úgy tekinteni, mint ami egy másfajta teológiából származik, mint a reformált liturgia. Kívánatos lenne az is, hogy az „usus antiquior” bűnbánati cselekményét és offertóriumát függelékben hozzácsatolják a Misekönyv következő kiadásához azzal a céllal, hogy a két liturgikus forma megvilágítsák egymást folyamatosságban és nem egymással szembefordítva.

Ha ebben a szellemben éljük meg, a liturgia már nem lesz a szembenállás és bírálatok helye, hanem végre képesek leszünk aktívan résztvenni abban a liturgiában, „melyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek, mely felé zarándokolunk, ahol Krisztus ül az Isten jobbján, mint a szentély és az igazi templom Szolgája.” (n.8).