dr. Varga Lajos váci segédpüspök atya szentbeszéde a FSSP alszerpap szentelésén Németországban

 

DSC_3375

Alább közöljük teljes terjedelmében dr. Varga Lajos váci segédpüspök úr engedélyével azt a szentbeszédet, amelyet püspök úr 2018. február 10-én mondott el a németországi Gestratz-ban, ahol a Szent Péter Papi Testvériség (FSSP) meghívásából a testvériség wigratzbadi szemináriumának hat papnövendékét szentelte a római rítus rendkívüli formája szerint alszerpappá (szubdiákonussá) és további mintegy 15 szeminaristát részesített a kisebb rendek valamelyikében. Püspök atyát közösségünk tagjaiból verbuválódott magyar zarándokcsoport is elkísérte Németországba.

 

+++

 

Gestratz (Wigratzbad) 2018

 

Főtisztelendő Régens Atya,

Főtisztelendő és Tisztelendő Testvérek,

Kedves Szentelendők!

Kedves Hozzátartozók, Kedves Fivéreim és Nővéreim!

Az ember két, lényegét tekintve különböző dolgot el tud választani egymástól, ám megtehető az ellentettje is: két különböző dolog egymás mellé is állítható anélkül, hogy azok lényegi egységet képezzenek. Lehetséges azonban az is, hogy két dolgot úgy kapcsoljunk össze, hogy azok egységet alkossanak.

Ez lehetséges a természet rendjében, és a mi hitünkben valljuk azt is, hogy a teremtett világ és természetfeletti dolgok egyesítése is valóságossá válhat.

A titok, a misztérium az egyesítés módjában van, merthogy számunkra e két létező, azaz Isten és az általa teremtett világ egyesítése, tekintve annak lényegét, emberi erővel nem lehetséges.

Amíg ebben a világban vagyunk, nem tudunk felmenni Istenhez, Isten azonban képes lejönni hozzánk. Ezt a titkot ünnepeljük Karácsonykor, amikor arra gondolunk, hogy a Legszentebb Háromság második személye, az Isten Fia felvette az emberi természetet, és így Jézus Krisztus személyében az istenség és az emberség szorosan összekapcsolódott. ”És az Ige testté lett, és közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Ez az egység, görögül ἕνωσις (henósis), az unio hypostatica (személyes egység) mind a mai napig nem szűnt meg: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid 13,8).

DSC_3504

Megvalósult az, amiről Szent Hitvalló Maximosz apát beszél az Ötszáz fejezet című írásában: „Isten emberré válásának nagy titka mindig titok marad. Mert hogyan képes az Ige saját személyével valóságosan a testben lenni, az Ige, amely mint ugyanazon személy valóságosan az Atyánál van? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazon Ige, amely természeténél fogva teljesen Isten, természeténél fogva teljesen emberré lett, miközben egyik természetből sem hiányzik semmi, azaz sem az isteniből, amely által az Ige Isten, és az emberiből sem, amely által emberré lett? Ezt a titkot csak a hit fogja fel, mert ez az az alap, ahol oly valóságokról van szó, melyek belátást és értelmet meghaladnak.”

Maximoszról és tanításáról XVI. Benedek pápa így szólt: „Jézus Krisztus az a vonatkoztatási pont, amely minden értéknek fényt kölcsönöz. Ez a nagy hitvalló tanúságtételének célpontja. És így mutatja meg végülis számunkra Krisztus, hogy a Kozmosznak Liturgiává, azaz Isten dicsőítésévé kell válnia, és ez az igazi átalakulás kezdetének, a világ megújításának a magasztalása” (Általános kihallgatás, 2008. VI. 25.).

Mindkét természet, az isteni és az emberi, egymással Jézus Krisztus személyében vannak összekötve. Az Úr látható és érzékelhető alakjában Isten van jelen. Ez a személyes egység és a természeteknek ez az egyesülése azonban nem szűnt meg, hanem éppen ellenkezőleg, a feltámadásban Jézus valóban megdicsőült, és most a mennyben mint valóságos Isten és valóságos ember van jelen.

DSC_3572

A megtestesülés titka az Egyházban most is jelen van. Ahogy Krisztusban, a megtestesülés pillanatától mindörökre – beleértve mennyei dicsőségét is – az isteni és emberi természet az unio hypostatica-ban elválaszthatatlanul összekötötten van jelen, ugyanígy szövődnek egyetlen egységben össze Egyházában látható és láthatatlan igazságok.

Newmann bíboros mondja az Egyházról: „Láthatónak hívjuk például azért, mert felszenteltekből és laikusokból áll, láthatatlannak, mert léte és ereje láthatatlan hatásokon és kegyelmeken, melyek a mennyből erednek, nyugszik” (J. H. Newmann: Válogatás és bevezetés Walther Lipgens-től, 140. p.).

A János-evangélium az Egyház egységét Jézus Krisztus és az Atya egységéből vezeti le: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Megosztottam velük a dicsőséget, amelyben részesítettél, hogy eggyé legyenek, amint mi egy vagyunk” (Jn 17,21-22). Erről a következőképpen beszél Odo Casel: ezt a Christus æternus, az örök Krisztus mondta, aki az Atya dicsőségéből jött, és földi művét beteljesítette és bevégezte. Ő a doxa-ról, az Atyánál meglévő teljes dicsőségről szól, amely már a teremtés előtt megtörtént örökös kiválasztottsága okán létezett az Atya szeretetében és dicsőségében (vö.: Mik 5,1), mert ez azt jelenti, hogy Jézus Krisztus megtestesülése előtt Isten alakjában létezett (Fil 2,5-11). Földi életének befejezése előtt adja tanítványai tudtára ezt a dicsőséget. Megengedi nekik, hogy az isteni szeretet-egység misztériumában részesüljenek (Odo Casel: Az Egyház misztáriuma, 163. o.).

Ezt a kettősséget, de mégis valós egységet tükrözi vissza a liturgia is, amelyben Krisztus itt a földön gyakorolja papságát az Egyházon belül, a felszentelt pap szolgálata által. Ugyanis a mennybe fölment Krisztus a Zsidó levél tanúsága szerint gyakorolja papságát a mennyben, mivel állandóan közbenjár értünk a Mennyei Atyánál. Erre hivatkozunk minden liturgikus imádságnál azok záradékában, amikor mondjuk: „Krisztus a mi Urunk által”.

DSC_3673

A mennyei liturgia azonban találkozik a földi liturgiával. Az ősi keresztény elképzelésben az egyház mint építmény Krisztus királyi csarnoka, a trónterem. Egészen a romanika koráig a templom szentélyében mandorlában ábrázolták a megdicsőült Krisztust, ezt az ábrázolást Majestas Domini-nak nevezik. A templom pedig a mennyei Jeruzsálem mása lett ezen a földön, ahol az Egyház mint Isten népe, amely Krisztus királyi és papi méltóságában részesül, a misztériumokat főként az Eucharisztiában és a szentségekben ünnepli az Úr parancsa szerint: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Jézus Krisztus a Szentlélek közreműködésével egész Egyháza által gyakorolja papi küldetését, „mert halálával papsága nem szűnt meg” (Trienti Zsinat, 22. ülés, 1. fej.), merthogy minden pap különösképpen és kiváltképpen „in persona Christi”, Krisztus személyében cselekszik. Ehhez teszi hozzá a Lumen gentium dogmatikus jellegű konstitució, hogy ezt a pap az egész hívő sereg nevében is teszi (LG 10,28). Ezért a keresztény közösség számára nagy áldás a papság. A II. Vatikáni Zsinat mondja a papi szolgálatról szóló decretumában: „A mennyek országáért vállalt és egész életre szóló teljes önmegtartóztatást – melyet az Úr Krisztus ajánlott, a századok folyamán és napjainkban nem kevés Krisztus-hívő önként vállalta és dicséretesen megtartott – az Egyház a papi élet szempontjából mindig különösen nagyra becsülte” (Presbyterorum Ordinis, 16. pont).

DSC_3354

XII. Pius pápa az 1947-ben kiadott Mediator Dei et hominum kezdetű enciklikájában arra a kérdésre, hogy ki a szentmise áldozat bemutatója, azt a választ adja, hogy maga Krisztus, az ő titokzatos testével az Egyházzal együtt, melyben a pap ugyanúgy Krisztus képviselője, mint Isten népének képviselője is. A II. Vatikáni Zsinatot megelőzte a X. Pius pápa személyével elkezdődött liturgikus mozgalom, melynek híres képviselői voltak Ildefons Herwegen apát, Odo Casel, Romano Guardini, Pius Parsch, Radó Polikárp és még sokan mások. A szerzetesi közösségek is sokat adtak ahhoz a kincshez, mely a II. Vatikáni Zsinaton bontakozott ki. Nem feledkezhetünk meg azonban XVI. Benedek pápa ebbéli munkásságáról sem, aki a II. Vatikáni Zsinaton mint tanácsadó vett részt.

DSC_3417

Romano Guardini egyik könyvében a liturgia lelkéről az Egyházzal összefüggésben így ír: „Ez belsőleg annyira összeköti az embert, mint amennyire egyetlen más közösség sem: egy lelket ad neki, egy bizonyos értelemben egy testet is, ez a corpus Christi mysticum, Krisztus titokzatos teste. Ebben a testben minden a főhöz és egymáshoz szoros, élet-adó összeköttetésben van. Az Egyház a szentek közössége, akik küzdelemben és szükségben Isten felé törekszenek, és akik a megdicsőülésben a dicsőséges főben győzedelmeskedő, megszentelt tagjai Krisztusnak” (Herwegen, Einführung, 10.)

Eljutni a papi élet teljességére sok apró lépcsőfokon keresztül lehet, amit a vetus ordo nagyon szépen példáz, pontosabban szólva megjelenít számunkra. Olyan ez mint Jákob létrája (Ter 28,12), mely összeköttetést teremtett a föld és a menny, Jákob és az Isten között, avagy mint amiről Keresztes Szent János ír „A Kármelhegy útja” című művében. Eljutni arra a pontra, hogy valaki Krisztus személye szerinti mediátor legyen Isten és az ember között, ahhoz sok fokon, sok apró létrafokon keresztül kell emelkedni a magasba. A templom ajtaján keresztül el kell jutnia a szentélybe, onnét pedig az oltárhoz. A vetus ordo szerint az oltárnak lépcsői vannak, melyeken keresztül fel lehet menni az oltár asztaláig. A legmagasabb fokon a püspök és a pap áll, a diakonus, a szubdiakonus és a többiek pedig a lépcsőn vagy az előtt állnak, mint ahogyan azt a Szeminárium házikápolnájának üvegablakai is mutatják.

DSC_3714

A vetus ordo visszavezet bennünket az ősi keresztény időkbe, amikor a különféle rendek még szolgálatok voltak, melyeket később ordines minores-nek, azaz kisebb rendeknek neveztek el. Ezeket az előzetes fokozatokat meghatározott ideig kellett ellátni a magasabb rendek előtt. Ezek a szolgálatok ma is léteznek, noha formáik az évszázadok folyamán meg is változtak. Az ostiarius szolgálatát a sekrestyés, illetve a harangozó végzi. Az ördögűző szolgálatát jelenleg csak felszentelt pap végezheti, ám erre a főpásztornak minden egyházmegyében ki kell jelölnie egy papot. Úgy a régi, mint az új rendben is, a felolvasó és az akolitus szolgálatát liturgikus formában lehet megkapni. Egynéhány perc múlva egy lépéssel egy alacsonyabb lépcsőfokról egy magasabbra lépve emelkedtek a Melkizedek rendje szerinti papság (Zsid 5, 6-10) irányába.  A subdiakonátus, amint neve is jelzi, a régi rendben a végleges elköteleződést jelenti, és szolgálatában a diakonus és a miséző pap mellett van, amint azt a liturgia során elfoglalt helye is mutatja.

Kívánom és remélem, hogy mindannyiotok szolgálata által Krisztus egyetlen Egyháza, Krisztus titokzatos teste, a Corpus mysticum Jesu Christi, épüljön az üdvösség szolgálatában.

Amen.

27709711_1859129287711561_7906147515254022197_o