Summorum Pontificum motu proprio

Őszentsége
XVI. Benedek pápa
Summorum Pontificum
motu propriója
az 1970-es reform előtti római liturgia
használatáról

 

XVI. BENEDEK PÁPA

A pápák egészen napjainkig mindig gondoskodtak arról, hogy Krisztus Egyháza méltó tiszteletet mutasson be az Isteni Felségnek, „nevének dicséretére és dicsőségére” és „egész Anyaszentegyháza javára”.

Emberemlékezetet meghaladó idő óta megtartották, és a jövőben is meg kell tartani azt az alapelvet, „amely szerint minden egyes részegyháznak meg kell egyeznie az egyetemes Egyházzal nemcsak a hitbeli tanítás és a szentségi jelek tekintetében, hanem az apostoli és folytonos hagyomány által egyetemesen közvetített gyakorlatban is, és mindezt nemcsak azért kell megtartani, hogy elkerülhetők legyenek a tévedések, hanem hogy a hitet a maga teljességében lehessen továbbadni, mivel az Egyház imádságának törvénye(lex orandi) megfelel hite törvényének (lex credendi)”.[1]

Azoknak a pápáknak a sorában, akik minderről kellőképp gondoskodtak, kiemelkedik Nagy Szent Gergely neve, aki biztosította, hogy mind a katolikus hitet, mind pedig az istentiszteletnek és a kultúrának a rómaiak által a korábbi századokban felhalmozott kincseit továbbadják Európa új népeinek. Elrendelte a szent liturgia — mind a szentmiseáldozat, mind pedig a zsolozsma — formájának rögzítését és megőrzését úgy, ahogy azt Róma városában ünnepelték. Igencsak támogatta a szerzeteseket és a szerzetesnőket is, akik Szent Benedek Regulája szerint küzdve az Evangélium hirdetése mellett életükkel is mindenütt jelenvalóvá tették a Regulának azt a rendkívül üdvös mondatát, hogy „az isteni szolgálatnak semmit elébe ne helyezzenek” (43. fej.). Ily módon a római szokások szerint ünnepelt szent liturgia számos népnek nemcsak a hitét és jámborságát, hanem a kultúráját is megtermékenyítette. Közismert tény, hogy az Egyház latin liturgiája a maga különböző formáiban a kereszténység minden századában milyen sok szent lelki életét ösztönözte, s hogy mennyi népet erősített meg a vallás erényében és mennyire termékenyítően hatott jámborságukra.

Arról pedig, hogy a szent liturgia ezt a funkcióját még hatékonyabban töltse be, az idők során számos más római pápa különös módon gondoskodott; közöttük is kiemelkedik V. Szent Pius, aki a Tridenti Zsinat buzdítására nagy lelkipásztori buzgalommal megújította az Egyház egész istentiszteleti rendjét, gondozta a kijavított és „az Atyák szabályai szerint megreformált” liturgikus könyvek kiadásait, és közreadta őket a Latin Egyház használatára.

A római rítus liturgikus könyvei között nyilvánvalóan kiemelkedik a Római Misekönyv, amely Róma városában alakult ki, s a későbbi századok során fokozatosan öltött olyan formákat, amelyek nagy hasonlóságot mutatnak az újabb időkben meglevő alakjával.

„Ugyanezt a célkitűzést követték a későbbiekben a római pápák, amikor gondoskodtak a rítusok és a liturgikus könyvek naprakésszé tételéről vagy pontosításáról, majd pedig a [XX.] század elején általános reformjukra vállalkoztak.”[2] Ezen az úton jártak Elődeink, VIII. Kelemen, VIII. Orbán, X. Szent Pius,[3] XV. Benedek, XII. Pius és XXIII. Boldog János.

Az utóbbi időben a II. Vatikáni Zsinat kifejezte azt a szándékát, hogy ismét álljon helyre az istentiszteletnek kijáró tisztelet és az előírások megtartása, és igazodjék a modern kor szükségleteihez. Ettől a szándéktól indíttatva Elődünk, VI. Pál pápa 1970-ben jóváhagyta a Latin Egyház megreformált és részben megújított liturgikus könyveit, amelyeket az egész világon számos népnyelvre lefordítottak, s a püspökök, valamint a papok és hívek készségesen fogadtak el. A Római Misekönyv harmadik mintakiadásban való átdolgozását (recognitio) II. János Pál hagyta jóvá. A római pápák így azon munkálkodtak, „hogy ez a «liturgikus épület» […] újra méltóságával és összhangjával ékesen” álljon előttünk.[4]

Bizonyos vidékeken azonban számos hívő oly nagy szeretettel és vonzódással kötődött és kötődik ma is a korábbi liturgikus formákhoz, amelyek igen mélyen átitatták kultúrájukat és lelkiségüket, hogy II. János Pál pápa az e hívek iránti lelkipásztori gondoskodástól indíttatva 1984-ben egy külön engedéllyel (indultum), az Istentiszteleti Kongregáció Quattuor abhinc annos levelével felhatalmazást adott a XXIII. János által 1962-ben kiadott Római Misekönyv használatára; majd 1988-ban ugyancsak II. János Pál az Ecclesia Dei motu proprióval arra buzdította a püspököket, hogy ezt a felhatalmazást széles körben és nagylelkűen alkalmazzák az összes ezt kérő hívő javára.

E hívek kitartó kérésére, amelyet már Elődünk, II. János Pál hosszasan megfontolt, meghallgatva a 2006 március 23-án tartott konzisztóriumon a bíboros atyák véleményét, mindent éretten megfontolva, segítségül híván a Szentlelket és Isten támogatásában bizakodva, jelen apostoli levelünkkel a következőket rendeljük el:

1. cikkely. A VI. Pál által kihirdetett Római Misekönyv a latin rítusú Katolikus Egyházlex orandijának rendes kifejeződése. Az V. Szent Pius által kihirdetett és XXIII. Boldog János által újra kiadott Római Misekönyvet pedig az Egyház ugyanezen lex orandija rendkívüli kifejeződésének kell tekinteni, s tiszteletreméltó és ősi használata miatt a neki kijáró tiszteletben kell tartani. Az Egyház lex orandijának e két kifejeződése azonban egyáltalán nem vezet megoszláshoz az Egyház lex credendije körében, hiszen az egyetlen római rítus két gyakorlatát (usus) jelenítik meg.

A szentmiseáldozatot tehát szabad a Római Misekönyvnek XXIII. Boldog János által 1962-ben kihirdetett és soha vissza nem vont mintakiadása szerint ünnepelni mint az Egyház liturgiájának rendkívüli formáját. Azoknak a feltételeknek a helyébe pedig, amelyeket a korábbi Quattuor abhinc annos és Ecclesia Dei dokumentumok e Misekönyv használatára előírtak, a következők lépnek:

2. cikkely. A nép nélkül végzett misékben bármely latin rítusú katolikus pap — akár egyházmegyés, akár szerzetes — használhatja vagy a XXIII. Boldog János pápa által 1962-ben kiadott Római Misekönyvet, vagy pedig a VI. Pál pápa által 1970-ben kihirdetett Római Misekönyvet, mégpedig bármely napon, a Szent Háromnapot kivéve. Az efféle, egyik vagy másik Misekönyv szerinti celebráláshoz a pap nem szorul semmilyen engedélyre, sem az Apostoli Szentszékére, sem pedig az ordináriuséra.

3. cikkely. Ha a megszentelt élet intézményeihez vagy az apostoli élet társaságaihoz tartozó — akár pápai, akár egyházmegyei jogú — közösségek azt kívánják, hogy konventmiséiken vagy „közösségi miséiken” saját kápolnájukban a Római Misekönyv 1962-ben kihirdetett kiadása szerint ünnepelhessék a szentmisét, ezt szabadon megtehetik. Ha az ilyen miséket egy adott közösség vagy egy egész intézet, illetve társaság gyakran vagy tartósan vagy állandóan kívánja végezni, a döntést a nagyobb elöljárók hozzák meg a jog szabályai szerint és a részleges törvények és szabályzatok alapján.

4. cikkely. A fenti 2. cikkelyben említett szentmiséken — a jog előírásait megtartva — részt vehetnek azok a krisztushívők is, akik ezt önként kérik.

5. cikkely, 1. §. Azokon a plébániákon, ahol a korábbi liturgiához kötődő híveknek állandó csoportja található, a plébános fogadja készségesen a kérésüket a szentmisének az 1962-ben kiadott Római Misekönyv rítusa szerinti ünneplésére vonatkozóan. Gondoskodjék róla, hogy harmonikus egyensúly jöjjön létre e hívek lelki java és a plébánia rendes lelkipásztori ellátásának igénye között, a püspök fennhatósága alatt a 392. kánon szabályai szerint, kerülve a viszálykodást és törekedve az egész Egyház egységére.

2. §. A XXIII. Boldog János Misekönyve szerinti szentmisékre hétköznaponként kerülhet sor; egy ilyen mise azonban vasár- és ünnepnapokon is lehetséges.

3. §. A plébános az e rendkívüli formában végzett szertartásokat az ezt kérő híveknek vagy papoknak olyan különleges helyzetben is engedje meg, amilyen a házasságkötés, a temetés vagy az alkalmi szertartások, pl. a zarándoklatok.

4. §. A XXIII. Boldog János Misekönyvét használó papoknak olyanoknak kell lenniük, akik erre alkalmasak és akiket a jog ebben nem akadályoz.

5. §. A nem szerzetesi vagy plébániatemplomokban a fenti engedély megadására a templomigazgató jogosult.

6. cikkely. A XXIII. Boldog János Misekönyve szerinti, néppel végzett szentmiséken az olvasmányokat népnyelven is fel lehet olvasni, ha olyan kiadásokat használnak, amelyek elnyerték az Apostoli Szentszék recognitióját.

7. cikkely. Ha a világi hívek 5. cikkely 1. §-ában említett csoportjának kérését a plébános nem teljesíti, értesítsék erről a megyéspüspököt. A megyéspüspök nyomatékosan fel van kérve rá, hogy tegyen eleget kívánságuknak. Ha ő sem tud gondoskodni az ilyen szertartásról, az ügyet terjesszék az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság elé.

8. cikkely. Az a püspök, aki gondoskodni akar a világi krisztushívők ilyen kéréséről, ám ebben különféle okok akadályozzák, az ügyet az „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság elé terjesztheti, amely tanácsot és segítséget fog nyújtani neki.

9. cikkely, 1. §. A plébános — mindent alaposan megfontolva — ugyanígy engedélyt adhat a régi Rituále használatára a keresztség, a házasságkötés, a bűnbánat és a betegek kenete szentségeinek kiszolgáltatásában, ha a lelkek java ezt indokolja.

2. §. Az ordináriusok pedig felhatalmazást kapnak a bérmálás szentségének kiszolgáltatására a régi Római Pontifikále szerint, ha a lelkek java ezt indokolja.

3. §. A szent rendekben lévő klerikusok szabadon használhatják a XXIII. Boldog János által 1962-ben kihirdetett Római Breviáriumot is.

10. cikkely. A helyi ordinárius, ha megfelelőnek ítéli, az 518. kánon szabályai szerint szabadon létrehozhat személyi plébániát a római rítus régebbi formája szerinti szertartások végzésére, illetve templomigazgatót vagy lelkészt nevezhet ki, megtartva a jog előírásait.

11. cikkely. A II. János Pál által létrehozott „Ecclesia Dei” Pápai Bizottság [5] továbbra is folytatja tevékenységét. Ez a Bizottság olyan formában, feladatkörrel és ügyrend szerint fog működni, amelyet a római pápa neki adni kíván.

12. cikkely. Ugyanez a Bizottság túl azokon a felhatalmazásokon, amelyekkel jelenleg rendelkezik, a Szentszék joghatóságát fogja gyakorolni, felügyelve a jelen rendelkezések megtartására és alkalmazására.

Megparancsoljuk, hogy mindaz, amit a jelen motu proprio kiadott apostoli levelünkkel elrendeltünk, érvényes és jogerős legyen, és hogy a folyó év szeptember 14-étől, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepétől kezdve tartsák meg; minden ellenkező rendelkezés hatályát veszti.

Kelt Rómában, Szent Péternél, július 7-én, az Úr 2007. esztendejében, pápaságunk harmadik évében.

XVI. BENEDEK PÁPA

 

Fordította: Rihmer Zoltán
Megjelent: Magyar Egyházzene 14 (2006/2007) 485—488

 


[1] Institutio generalis Missalis Romani, editio tertia [A Római Misekönyv általános rendelkezései, harmadik kiadás], 2002, 397. p.

[2] II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 1988 december 4., 3. p., AAS 81 (1989) 899.

[3] II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 1988 december 4., 3. p., AAS 81 (1989) 899.

[4] X. Pius pápa: Abhinc duos annos motu proprio, 1913 október 23., AAS 5 (1913) 449—450; vö. II. János Pál pápa: Vicesimus quintus annus apostoli levél, 1988 december 4., 3. p., AAS 81 (1989) 899.

[5] Vö. II. János Pál pápa: Ecclesia Dei motu proprio, 1988 július 2., 6. p., AAS 80 (1988) 1498.